Matyi, a parasztlegény kiállta mind a három próbát, így elnyerte a királylány kezét és a fele királyságot. Hetedhét országra szóló lakodalmat tartottak és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle.
Tényleg itt a vége? Senki nem gondolkodott még el rajta, hogy mi történt ezután? Tényleg boldogan éltek? És mikor haltak meg? Hány gyerekük született? Jó király lett Matyiból? És a király nem bánta meg, hogy egy jöttmentnek adta a lányát?
Ez a történet ott kezdődik, ahol a legtöbb mese véget ér. Matyi, az újdonsült fele-király nagyon örült neki, hogy ő bizonyult a legügyesebb legénynek. Végre minden reggel a gyönyörű Lilla királylány mellett ébredhetett. Végre nem kellett minden nap zsíros kenyeret ennie hagymával. Bármilyen finomságot kérhetett reggelire, ebédre, vacsorára, a szakácsok azt elkészítették neki. És végre nem kellett egész nap a juhokat terelgetnie a tűző napon. Örült annak is, hogy az öreg király még jó egészségnek örvendett, így nem szakadt a nyakába az egész ország irányítása. Mert hát azért az nem könnyű feladat, hogy igazságos is legyen a néppel, de azért szigorú is. Néha azért nyomta a vállát a palást és a fejét a korona.
Mivel töltötte hát a napjait? Hétközben a királyság ügyeit intézte, találkozott a szomszéd uralkodókkal, meghallgatta a nép ügyes-bajos dolgait, harci kiképzéseken vett részt. Hétvégenként pedig a férfiak vadászni jártak a közeli erdőbe. Szerette, amikor lóháton nekivágtak a mezőnek, és aztán elérték a csodálatos tölgyerdőt. Szarvast, nyulat, őzet is lehetett ott bőven találni. Azonban Matyi minden alkalommal zsákmány nélkül tért haza. Amíg a többiek űzték a vadat, ő lemaradt, és az erdő szépségében gyönyörködött, hallgatta a madarak csicsergését, a lomb zúgását és leheveredett a fűbe. Parasztlegény korában ez volt az egyik kedvenc foglalatossága: egy szalmaszállal a szájában bámulni a felhőket. Ilyenkor arra gondolt, hogy miért nem lehet itt mellette a szépséges felesége. Hazaindulás előtt szedett is egy szép csokor virágot neki. A többi herceg kicsit furán nézett rá, amiért Matyi soha nem ejtett vadat, de ez őt nem zavarta. Jobban szerette az állatokat annál, minthogy ok nélkül levadássza őket.
Amikor már pár hét eltelt, arra gondolt, hogy a feleségét is elhívja az erdőbe. Elvégre is ő a király – még ha csak félig is -, szóval megengedheti magának, hogy saját törvényeket hozzon. A felesége örömmel tartott vele. Csodálatosan sütött a nap azon a nyári reggelen, amikor elindultak. A királynő nem győzött betelni a sok színpompás, illatos virág látványával, nagyon tetszettek neki a csivitelő madárkák is, na és persze a végtelen erdő a hatalmas fákkal. Nem mintha nem látott volna még erdőt: amikor a hintóban utazva meglátogatták a szomszéd királyságokat, mindig erdőségen haladtak keresztül, de olyankor soha nem szabadott elhagynia a hintó környékét, így csak messziről csodálhatta a lombos tájat. Mennyivel nagyobb öröm volt a férjecskéjével együtt sétálni. Megmutatta neki Matyi, hogy hol szokott leheveredni a fűben, és ezt együtt is kipróbálták. Közben Matyinak eszébe jutott a családja. Mert hát hiába lett ő uralkodó, nem felejtette el, hogy honnan jött. De azt is tudta, hogy a szüleit hiába hívná, hiába lenne nekik bőven hely a kastélyban, nem költöznének oda hozzájuk. Az anyukája és az apukája is büszke volt rá, és örült neki, hogy jól alakult egyetlen fiuk sora, de ők annál egyszerűbbek voltak, minthogy egy kastélyban éljék le életük hátralevő részét. Jó volt nekik a kis kunyhójuk és az állatok legeltetése. Amióta király lett, egyszer-kétszer már meglátogatta őket, de arra gondolt, mennyivel jobb lenne, ha itt laknának a közelben és sűrűbben találkozhatnának. Miközben ezen morfondírozott, a felesége szólt, hogy induljanak tovább. Felkeltek és folytatták útjukat az erdő sűrűje felé.
És hát, nem lenne igazi a mese, ha az ifjú pár nem keveredne valami mesés kalandba. Egyszer csak egy patak zúgására lettek figyelmesek. A kis patak egy völgyben csordogált, néhol kavicsok állták a víz útját, de azokat könnyedén kikerülve gyorsan haladt a kristálytiszta víz tovább a medrében. „Nézzük meg, hova vezet a patak!” – szólt Lilla királynő a férjéhez. Matyi beleegyezett. Így a patak mentén haladtak tovább. Egy idő után a patak folyása lecsendesedett, és észrevették, hogy tóvá szélesedik. A kis tavacskában – amiben a patak végződött – gyönyörű, szivárványszínű halak úszkáltak, és a tó túloldalán észrevettek egy kicsi faházikót. Először kissé meglepődtek, hogy ki lakhat itt az erdő mélyén egyedül, de a kíváncsiságuk erősebb volt a félelemnél. Szóval úgy döntöttek, hogy körbesétálnak a tavon és megnézik, miféle szerzet élhet itt. A házikó nagyon titokzatosnak tűnt: a falakat itt-ott befutotta a borostyán, a kerítés sövényből készült, alig lehetett észrevenni a házacskát a fák árnyékában. Közelebb mentek és óvatosan bekopogtak. Kis várakozás után kinyílt az ajtó. Nagy meglepetésükre egy fehér-barna foltos kutya állt a küszöbön. Hirtelen az ámulattól szóhoz sem jutottak. Mégsem volt sokáig csend, mert a kutyus emberi hangon megszólalt: „Sziasztok. Hát ti hol jártok errefelé? Az idejét sem tudom, mikor láttam utoljára embert.” Matyi tudott hamarabb válaszolni neki: „Mi is most járunk itt először, a patakot követve jutottunk el ide. És te egyedül laksz ebben a szép házikóban?”
„Igen. Bellának hívnak.” – válaszolta a kutya. „Akár hiszitek, akár nem, én egy fiatal lány vagyok, akit egy boszorkány elátkozott. Két éve kutyaként élek, és csak akkor fogok visszaváltozni, ha valaki el tudja mondani a visszaváltoztató varázsigét. Ehhez azonban meg kell találni a boszorkányt és megtudni tőle, mi az.”
„És miért változtatott kutyává?” – szólalt meg végre Lilla királyné is.
„Én nem akartam semmi rosszat. Csak sétálgattam az erdőben, málnát szedtem, amikor megjelent előttem egy öregasszony. Annyira megijedtem tőle, hogy azonnal elkezdtem szaladni, és ijedtemben ráléptem a kedvenc varangyos békájára. Na, ettől olyan mérges lett, hogy elmormolt valamit magában és utána már csak azt vettem észre, hogy négy lábam van és közelebb vagyok a földhöz. Először hazafutottam, de a szüleim azt hitték, hogy egy kóborkutya vagyok és elkergettek. Így bánatomban visszajöttem az erdőbe és így bukkantam rá erre a házikóra.”
Matyinak egyből elkezdett járni az agya. Ha a király három próbáját kiállta, akkor egy boszorkány biztos nem fog ki rajta. „Ne félj Bella kutyus, hamarosan visszajövök!” – mondta Matyi. Tényleg szerette az állatokat, így persze, hogy segíteni akart. De azért örült, hogy a leányból kutya lett és nem béka vagy kígyó.
Hazafelé az úton elmondta a feleségének, hogy mi a terve, de azt is mondta, hogy ezt egyedül kell végigcsinálnia, nem mehet vele, mert nagyon veszélyes lenne. Megvárta, míg leszáll az este. Mikor már kellően sötét volt, elindult megint az erdőbe. Először értement Belláért, mert rájött, hogy rá is szükség van a tervéhez. Együtt mentek tovább. A kutyus sejtette, hogy merre lakhat a boszorkány. Elég jól ismerte a terepet, így éjszaka is boldogult a tájékozódásban. Nem is kellett sokat menniük, hamarosan beértek a legsűrűbb, legbozótosabb részébe az erdőnek és észrevettek egy pislákoló fényt a fák között. Tudták, hogy nagyon óvatosnak kell lenniük. Matyi odalopódzott a boszorkány ablaka alá és várt. Óvatosan belesett az ablakon. Tényleg ronda és ijesztő volt a vén banya. Amikor meglátta, hogy hol van a nagy boszorkánykönyv, tudta, hogy azt kell megszereznie és abban megtalálnak minden varázsigét. „Bella, most kezdj el ugatni és tereld el a boszorkány figyelmét.” – súgta oda a kutyának. „Addig én belopódzom és megszerzem a könyvet”. Bella a ház mögé ment és olyan hangosan ugatott, ahogy csak bírt. Nem is kellett sokat várni, a boszorkány kirontott a házból és a hang irányába eredt. Matyinak sem kellett több, azonnal besurrant a könyvért. Eszes legény volt, ezért először a kutyává változtató varázsigét kereste ki. Épphogy megtalálta, mire a boszorkány rájött, hogy átverték. „Kígyó bőre, patkány farka, legyél most azonnal kutya!” – mondta el a varázsigét Matyi a boszorkányra nézve. Abban a pillanatban egy loncsos, bozontos, fekete kutya állt előtte, aki csak úgy vicsorgott és ugatott rá, mintha meg akarná harapni. Valószínű ezt is tette volna, ha Matyi nem ugrik fel azonnal az asztal tetejére. Így nyert egy kis időt, hogy kikeresse a visszaváltoztató mondatot. Meg is lett hamar. „Varjúháj, békanyál, kutyából légy újra lány!” – kiáltotta Matyi. És úgy látszott, használt a varázslat: Bella gyönyörű, hosszú hajú lánnyá változott vissza. Mielőtt még elhagyták volna a házat, Matyi a boszorkánykönyvet gyorsan az égő tűzre dobta. Pillanatok alatt hamuvá változott, így a sok varázsigét innentől kezdve senki nem tudhatta. Az ajtót kívülről rázárták a boszorkányra. Azóta sem tudni, hogy mi lett a sorsa, de az biztos, hogy élete végéig kutya maradt. Bellával visszatértek a kastélyba. Másnap reggel Lilla is megláthatta a kutyából lett leányzót. Összebarátkoztak és megbeszélték, hogy még aznap hazaviszik a szüleihez.
A viszontlátás szívmelengető volt. Bella és a szülei úgy borultak egymás nyakába, úgy ölelték egymást, mint akik sosem akarják többé elengedni a másikat. Lilla királynő nagyon boldog volt, hogy egy kicsit ő is részese lehetett ennek a pillanatnak. ’A család a legnagyobb kincs. Lehet neked arany, ezüst, gyémánt a kincseskamrádban, lehet neked tíz várad és húsz palotád, ha nincsenek melletted a szeretteid, akikkel megoszd az örömöd, bánatod, sosem leszel boldog.’ – gondolta Lilla, és elhatározta, hogy bizony ő is szeretne minél hamarabb gyerekeket, akik majd ugyanúgy ölelik őt, mint Bella a szüleit. És eszébe jutott még valami. „Bella, mi lesz a kis házikóval, ahol kutyaként laktál?” – kérdezte a leánytól. „Takaros kis ház, de én oda már nem szeretnék visszamenni. Most már maradok itthon a családommal.” – felelte Bella. Ekkor Matyihoz fordult: „Matyi, ha a szüleid nem akarnak a kastélyba költözni, mit szólnál hozzá, ha odaköltöznének az erdei kis házikóba? Hozhatnák az állatokat, van hely legelni bőven és az megfelel az ő egyszerű életüknek. Ott minden héten meg tudnánk őket látogatni.” Matyinak nagyon megtetszett az ötlet. Nem is tétlenkedett sokáig, másnap elmentek a szüleihez, elmondták nekik a tervüket. Megnézték a kis házikót, amibe egyből beleszerettek. Innentől kezdve minden héten láthatták egymást, és Bella is akkor ment a kastélyba és a házikóba is, amikor csak akart. Az öreg király egy percig sem bánta, hogy Matyi lett a kiválasztott, hiszen látta, hogy az egy szem lánya milyen boldog mellette. És Lillának sikerült egy igaz barátnőt is találnia Bella személyében, akit ezután szinte testvéreként szeretett.
Matyiéknak szép nagy családjuk lett: Lilla két lányt és egy fiút szült neki. A gyerekek is sokszor mentek a nagyiékhoz az erdei kis házikóba, imádtak a pataknál játszani, etetni a szivárványszínű halacskákat a tóban, az erdőben bújócskázni. Sok mesés kalandban volt még része élete során Matyinak és Lillának, de több történet ebbe a mesébe sajnos már nem fér bele. Az viszont biztos, hogy jó sokáig és boldogan éltek.
